A regionális  és várostörténetírás adósságtörlesztése Gaál Imre munkája. Kötete Tornalja száz évét dolgozza fel – 1848-tól 1948-ig –, vagyis a magyar polgári forradalomtól a proletárdiktatúrának nevezett társadalmi rendszer kezdetéig.

Gaál Imre kötetének Történeti előzmények címmel megjelölt, bevezetésnek is felfogható fejezetében az őskori és népvándorláskori emlékeket veszi számba. 
A szlávok jelenlétét a megtalált kerámiamaradványokkal bizonyítja Gaál Imre, s felsorolja a szláv határneveket, ,,amelyekről  – szerinte – nem lehet egyértelműen megállapitani, hogy a magyar honfoglalás előttiek vagy csak a 11.-13. században letelepült szlávok alkották őket“. Gaál Imre kötete nem tartja feladatának, hogy a történeti előzményekben megítélje, hogy a Sajó völgye és a későbbi Gömör vármegye része volt-e a Nagymorva Birodalomnak, felvillantja viszont azt a történeti szempontot, amit Anton Spiesz képvisel a Dejiny Slovenska című tanulmánykötetében.
A honfoglaló magyarok – Gaál Imre szerint – behatoltak a „Sajó középső szakaszáig, és Gömör vára környékét valószínűleg Pelsőcig hatalmuk alá vonták“. Bizonyítékként hozza fel a ,,a Méhi területén egykor létező települést, Alkért és a máig létező Keszit és Hubót is“. A szerző idézi Anonymust a magyarok Sajó-völgyi kalandjáról, és kommentálja Győrffy György térképét, amely a magyar sereg útját Gömör vára felé Pásztó és a Hangony patak irányából feltételezi. Hiányolja a Tornalja környéki honfoglalás-kori ásatásokat, s szerinte nem hoztak pozitív eredményt a gömöri  Várhegyen végzett ásatások sem. Úgy véli, a ,,magyarok által létrehozott gyepűrendszer kiépítéséhez legalkalmasabb a lekenyei szoros lehetett, a csoltói domb pedig figyelőállás“. A gyepűrendszer megerősített pontjainak (Melléte, Lévárt, Szkáros, Murány stb) és az egész gyepűnek szerves része volt a gömörőrség, amely később Hanva, Beje, Gömör és Tornalja környékén telepedett le.
Gaál Imre szerint ,,Gömör királyi vármegye és a párhuzamosan szervezett egyházmegye még István korában megszerveződött“. Feltételezi, hogy Tornalja helyén ,,kifejlődött egy  t e r r a, ami önálló kora középkori gazdasági egységet jelent“. A város a szerző szerint nem volt királyi birtok, ellentétben Királyival, amit a helység nevéből eredeztet. Hét település nevét sorolja Gaál – Újfalu, Kövi, Sztarna, Sztarnatelke, Lapsa, Cselény, Vasas – mint a Tornallyay-ősök birtokát. „Tornalja folyamatosan követhető történelmének kezdetét“ egy 1291-ből származó latin nyelvű feljegyzésre hivatkozva jelöli meg. A feljegyzést ideidézve  ,,...currendo in codem fluvio Sayo pervenit penes quoddam tornad possosion Tornalya“, és elfogadva a magyar fordítást – ,,...torkollva ugyanabba a Sajó folyóba, átgázolva valamiféle tüskebozóton Tornalya településhez“ –, némi hiányérzettel jegyezzük meg, hogy nem találtuk a kötetben az írásos kútfő eredetét.A tatárjárás nagy csapás volt Tornaljára és vidékére is. A muhi csatában ott voltak a Tornallyay-ősök, akik ,,Velkenye térségében váltak ki a menekülő király seregéből“. A tatárjárás utáni birtokcserék következtében Gömörvár szerepét a közeli Kövin épített ,,torony“ vette át ,,amely alatt Tornalja mezőváros fejlődött ki“ – veszi át Györffy György megállapítását Gaál Imre. A fejezet további részében a szerző vázlatosan foglalkozik a 14. századbeli uralomváltással járó birtokmentéssel és a Tornallyay család történetével, akik közül kiemeli Tornallyay (V.) Jánost, aki közeli embere volt Szapolyai Jánosnak, aki Kolozsvár mellett megsemmisíti Dózsa György egyik seregét, s aki 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában vesztette életét – ott, ahol másfél óra leforgása alatt elveszett csaknem az egész gyalogság, a magyar püspöki kar és a kormányzat java része. Mohács után a Tornallyayak viszályba keverednek a pelsőci Bebek Ferenccel Murány birtoklásáért.
A török megszállás alatt Tornalja először a füleki szandzsák része, majd az egri szandzsák hatáskörébe kerül. Ez Gaál Imre szerint rosszabb, mint a megszállás, ez az ún.,,dár-al-harb övezet“, amit pusztítottak a szultán, császár, az erdélyi fejedelmek  nevében egyaránt.
A kuruc-labanc háborúk idején – olvashatjuk a kötetben – Tornalja postakocsi útvonal része, amely még 1826-ban is működött. Kiütött a kolera, 1720-ban Tornaljának 11 lakosa volt – a szerző szerint. Viszont 1747-ben Bél Mátyás adatokat gyűjt a városban, a szerző idézi. Idézi Korabinszky Mátyás gyűjtését is 1786-ból, s büszkén jegyzi, hogy a községben megszállt 1805 karácsonya előtt Kutuzov az austerlitzi vereség után. Még harminc év után is csak 708 lakosa van Tornaljának – zárja le a történeti előzményeket a szerző egy 1837-ben megjelent adattárral, aminek a címe: Magyarország s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapota statistikai és geographiai tekintetben.

Tornalja – újkori – száz évének történetét bőséges ismeretanyagra támaszkodva dolgozta fel Gaál Imre, mely forrásokat jórészt a városon ,,kívül“ talált meg különböző levéltárakban. Forrásanyagai közül rendkívül értékes ,,Borzi János élete folyásának jegyzőkönyve, iratott 1836. esztendőben 13. febr. M.S.K. Tornallyán“ melyet utódai folytattak 1917-ig, de felhasználta a méhi Fükő Jenő visszaemlékezéseit és az ún.Czókoly-hagyaték egyes dokumentumait is az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeit és annak utóéletét kutatva. Nem kerülte el a szerző figyelmét az élő szájhagyomány útján, a köztudatban kialakult forradalommítosz (a ,,pikmacherok“ esete, a ,,Fehérló“ legendája, Dembinski Tornalja melletti ,,győzelme“ stb ). Vázolja a korabeli Tornalját, a községben 1848.március 15.után kialakult politikai és hangulatrezont  –  képviselőválasztás, zsellérprobléma, nemzetőrség felállítása, statárium, a schwechati csatát megelőző és azt követő események, stb. Részletesen leírja az 1849. február 14-i tornaljai ütközetet, annak előzményeit kronologikusan követve, ügyelve a következmények ismertetésére is –  Schlik seregének  rimaszombati fagyos éjszakai készültségétől Dembinski leváltásáig a kápolnai vereség nyomán, amit ,,tiszafüredi zendülés“-ként más összefüggésben már ismerhettünk. Tornalját ezután elkerülik a hadműveletek –  március 29-én átvonul a községen Benyiczky Lajos kormánybiztos büntetőosztaga, melyben közel 400 Gömör megyei önkéntes volt –, majd csak a Losonc felperzselésével elhíresült Grabbe orosz tábornok szállja meg Beje és Tornalja környékét 1849. július végén. Bejében tábori kórházat hoztak létre, amire szükségük is volt, mert a kolera pusztított a cári seregben, ami átterjedt a civil lakosságra is.
Világos után rendfenntartó erők érkeznek Tornalja vidékére is (Lewartovsky, Kucsera, Bakulínyi egységei), ennek kapcsán a szerző a helyzet érdekességeként értelmezi Bakulinyi  (a „három sólyom“ egyike ) és Szentiványi Károly főispán találkozását. A gazdag jegyzetapparátusban megtaláljuk a gömöri magyar-szlovák lakosság korabeli együttélésének helyi kuriózumát. 

A kötet következő fejezete az osztrák katonai önkényuralom, a Bach-abszolutizmus és az ún. provizórium időszakával – 1849-1867 –, annak gömöri – tornaljai – vonatkozásaival foglalkozik a kötet szerzője. Ismerteti, hogy az egész  Magyarországon bevezetett retorziók  – statárium 1853-ig –, Gömör-Kishont megyében még egy évvel tovább tartottak. A sajókirályiaknak fel kellett kutatniuk és el kellett temettetniük a Schlik-hadtest egyik  –  a rekvirálások miatt –  vízbe fojtott katonáját. Perbe fogások, kivégzés – Zehnmark János  –, Bach-huszárok, külön adók – ház-, kereseti -, föld- és fogyasztási adó –, kötelező okmánybélyegek, a megfélemlítés eszközei is voltak. 1853-tól életbe lépett a civil közigazgatás, a katonai önkényuralom megszűnt, ezzel megszűnt a 7 járás is – írja Gaál. A kishonti járást politikai hatáskörrel rendelkező szolgabíró igazgatta, a többi járást – a nagyrőceit, rimabrézóit, a rozsnyóit, tornaljait – politikai és bírói hatalommal rendelkező szolgabíró irányította. A szolgabíró Bach belügyminiszter hű hivatalnoka volt.
Tornalja kizárólagos földesurai ebben az időben a Tornallyaiak voltak, viszont jelentős változás állt be a 19.század második felében a város tulajdonviszonyaiban, amit Gaál Imre ismertet kötetében. Feltűnnek a Hámosok, Radvánszkyak, Hevessyek. A tagosítás a 19.század ötvenes éveiben valósult meg, de csak 1861-ben fejeződött be. A szerző a kötetben ismerteti a tornaljai földtulajdonosok névsorát a tagosítás után (1862). Tornalja mezővárossá válásának folyamatával –  heti kirakodóvásárok, 4 országos vásár 1859-től –  megjelennek a településen az első izraeliták: ,,..a zsidóság a vásárnak lelkét és erszényét képezi...”.
Az Osztrák – Magyar Monarchia megalakulása után a közigazgatás újjászervezése után rivalizálás kezdődött Putnok és Tornalja között a járási székhely pozíciójáért, amit végül Tornalja vívott ki magának 1910- ig. Betekintést nyerünk a mezőváros önkormányzatának működésébe, gazdálkodásába, a vásárok lefolyásába,áttekinthetjük a városban létrehozott pénzintézetek és a mezőgazdaság helyzetét. Külön fejezetben foglalkozik Gaál Imre a Bánréve – Dobsina vasútvonal építésével és a környéken pusztító kolerajárvánnyal.
A századforduló kivándorláshulláma elérte Tornalját is.
Az oktatás, az iskolaügy, az egészségügy fejlődéstörténete, a társadalmi élet fellendülése a 19. század ,,boldog békeideje” Tornalján is tapasztalható volt. Ezzel párhuzamosan a városfejlesztés, a villamosítás és népszaporulat is dokumentálható. Az első ipari üzem a Sajóvölgyi Gőztéglagyár.
1914. június 29-én Tornalja képviselőtestülete elítélte az osztrák trónörökös és neje meggyilkolását, majd novemberben 5.000 korona hadikölcsönt ajánlott fel az államnak.
 52 tornaljai lakos halt meg a háborúban, akikről részletes statisztikát közöl a szerző.
A háború után az Osztrák – Magyar Monarchia a nagyhatalmi döntések következtében széthullott.
A Prágai Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot, amelyhez a szlovák politikusok egy része –  kb. 200 személy – írja Gaál Imre – túrócszentmártoni Nyilatkozatukkal csatlakoztak. Október 31-én Budapesten a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács is kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Gömör-Kishont vármegye putnoki, tornaljai, rimaszécsi járásai Károlyit támogatták, aki  – Gaál Imre szerint – ,,kész volt a Felvidéknek autonómiát biztosítani”. A rimaszombati és rozsnyói járások lakosságát politikailag még a magyarok irányították, a magyar kormány rendeletei táviratilag érkeztek a fővárosból Tornaljára, amiket Hevessy László főszolgabírónak kézbesítettek.
Az első csehszlovák hivatalos rendelkezés a szerző szerint 1919. január 5-én érkezett Tornaljára Vavro Šrobár aláírásával. Daxner, a megbízott ,,zsupan” márciustól küldte rendelkezéseit a városba. A csehszlovák katonai légiók 1919. február 11-én érték el Tornalja határát. A csehszlovák kormány feloszlatta a községek képviselőtestületeit, betiltották március 15-e megünneplését, – a vármegye Putnokra költözött. Rendkivül bonyolult volt az államhatárok kialakítása  – Pichon-vonal, Milan Hodža szerződése –, amelyre kihatással volt a magyarországi bolsevik forradalom kitörése. A magyar Vörös Hadsereg kétszer is elfoglalta Tornalját az ún. északi hadjárat keretén belül – 39 vörös katona esett el –, s a Tanácsköztársaság Tornalján is létrehozta helyi hatalmi szerveit.A nagyhatalmak nyomásának engedve azonban a magyar Vörös Hadsereg visszavonult a demarkációs vonal mögé, július 4-én Tornalját is kiürítették. Tornalja a Csehszlovák Köztársaság része lett, hiába voltak a hivatalos – ifj. Tornallyay Zoltán és küldöttsége – és nem hivatalos tiltakozások, a határkijelölő bizottság – írja Gaál Imre – 1925. május 15-én befejezte munkáját: új határok születtek. Tornalja pedig csehszlovák katonai helyőrség székhelye lett. A lakosság a kezdetben ellenszenvesen viselkedett a cseh katonák iránt, majd beletörődtek a helyzetbe.
Szeptember huszonötödikén az új megyei zsupán, Janko Jesensky –  az ismert író –  a cseh Richard Novotnyt nevezte ki a Tornaljai járás élére, s ezzel megjelentek a cseh hivatalnokok a városban. A történelmi vármegyék helyett kialakították 1923-ban az ún. nagymegyéket (velžupy). Gömör – Kishont megye az ún. Tátra aljai megye (Podtatranská zupa) része lett, ami ellen Tornalja képviselete tiltakozott – eredménytelenül. A megyeszékhely Liptószentmiklós. 
Az új állam életbe léptette az általános választójogot. Tornalján az 1920-as választások idején 1.332 választópolgárt írtak össze – írja Gaál Imre –, az urnákhoz 1.079 tornaljai polgár járult. Részletesen ismerteti a szerző az 1923-as helyhatósági választások lefolyását és a politikai pártok alakulását – tevékenységét. A képviselőtestület tárgyalási nyelve a fordulat után is a magyar maradt.
Külön fejezetet szentel az 1918 és 1938 közötti időszak városépítészeti fejlődésének, a két világháború közötti mezőgazdaságnak, a korabeli ipar, kereskedelem és kézműipar, ismertetésének, névlistákkal is kiegészítve a leírást. A társadalmi élet más szféráinak – közlekedés, pénzintézetek, a község gazdálkodása, egészségügy – tárgyalására is tág teret ad a szerző. A társadalmi körülmények hatása megmutatkozott az iskolaügy és a kulturális élet  – szervezetek, társulások, körök – területén is.Gaál Imre figyelme a sportéletre és az egyleti élet történetére is kiterjed – ismerteti az egyesületeket, társadalmi szervezeteket az 1919 – 1938-as években. A politikai és társadalmi viszonyok történetén belül ismerteti a szerző a tornaljai politikai paletta színskáláit, a helyi hatalmi struktúrák változásait, az 1930-tól érezhető gazdasági válság hatásait és helyi reakcióit.
A harmincas évek második felének eseményeit Tornalja lakossága is figyelemmel követte. „Az irredentizmus elve virágkorát élte” – írja Gaál Imre. Helyi szinten is egybeolvadt a két magyar párt: a Magyar  Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt. Az Egyesült Magyar Párt járási irodája Tornalján volt. A lakosság követte az 1938-as év októberi havában  Komáromban folytatott szlovák – magyar kormányközi tárgyalásokat az új határokról. Gaál Imre utal arra a tényre, hogy a csehek és a volt legionáriusok már október 9-én kezdték elhagyni Tornalját. A hatalomátvétel incidensek nélkül zajlott a bécsi döntést követően.

Az 1938-tól a második világháború végéig (1945) tartó időszakot Gaál Imre a Király nélküli királyságban történt időszaknak nevezi. Leszögezi: ,,A katonai megszállás előre megtervezett, és a csehszlovák szervek által is jóváhagyott időrend szerint zajlott”. A magyar katonák fogadtatása a szerző szerint színpompás volt, virágeső hullott rájuk. Tornalja Gömör–Kishont vármegye egyik járási székhelye maradt, a járásnak 43 települése volt a székhellyel. A kommunista érzelmű munkásság és a zsidóság fenntartással fogadta a szerző szerint a visszacsatolást. A rendszer pedig irántuk volt bizalmatlan, meg a cseh-morva lakosság iránt. A „magyarok alatt” a katonai irányítást hamarosan felváltotta a civil közigazgatás. Alig egy évvel a visszacsatolás után elkezdődött a második világháború. A némi ellátási zavarok kezdetben nem csökkentették a nemzeti eufóriát, kellemetlen volt viszont a pénzváltás. Az „arany vonat” Tornaljára 1939. május 7-én futott be. Gaál Imre szerint voltak antiszemita megnyilvánulások is. Ráadásul Tornalja város tartozása a csehszlovák rendszerben felvett hitelek miatt magas – 2.215.959,33 korona – volt, amit a prágai Landesbanknak fizettek. Költséges volt az infrastruktúra fejlesztése. Gaál Imre ismerteti a Horthy-korszakbeli tornaljai mezőgazdasági állapotokat, vásárokat, oktatási és kulturális átalakulásokat, az egészségügyet, bemutatja a háborús Tornalját (Levente – mozgalom, az életszínvonal romlása, a „Magyar a magyarért” mozgalom stb.). Részletesen tárgyalja a zsidókérdést – deportálások, az ún. Lissauer–kincs ügyét –, a nyilasok ténykedéseit, a Szovjet Hadsereg támadásait és az orosz megszállást. Ismerteti a II. világháború áldozatainak listáját.

A III. Csehszlovák Köztársaságban című fejezetben a szovjet Vörös Hadsereg Tornalja környéki katonai manővereit követi a kötet a német visszavonulással párhuzamosan. 1944 karácsonya előtt az oroszok megszállták Tornalját, amit a lakosság félelemmel fogadott. Nem élt bennük a felszabadulás érzése. Fontosnak tartja a szerző, hogy ismertesse: 1945. január 11-én Tornaljának a pusztákkal együtt 2.416 lakosa volt, ebből 198 szlovák és cseh, valamint 2 német ajkú polgár. A Vörös Hadsereg rendfenntartó tevékenységének tárgyalása örvén Gaál Imre Július Bolfik megállapításait kétségbe vonja. A szerző szerint Kassa elfoglalásával megkezdődött Szlovákia második világháború utáni átszervezése: „A Szlovák Nemzeti Tanács ...önmagát a legfelsőbb politikai és államhatalomnak tartja Szlovákiában”. Átszervezték a járási hivatalt és a helyi közigazgatás szerveit. A hatalomátvétel folyamatában nagy szerepet játszott a szerző szerint az ún. Járási Népművelési Bizottság, amelynek vezetője a fentebb említett Július Bolfik lett, aki egyben az Állami Polgári Iskola igazgatója is volt. Megtörtént Tornalja utcáinak átnevezése, amit a szerző ismertet. A hatalomváltást Tornalján 1945. augusztus 8-án a Štúr utca 4-es számú épületében történt robbantás zavarta meg. A városban statáriumot rendeltek el. Intenzív nyomozás – tettlegességek koncentrációs tábort megjárt zsidók ellen, magyarokat kopaszra nyírtak – után névtelen bejelentés alapján megtalálták az elkövetőt, aki „tettét tiltakozásként tüntette fel az egyre keményebb magyarellenes intézkedések ellen”. A második világháború utáni „konszolidáció” folyamatának része volt az ún. „magyarkérdés”. A kollektiv bűnösség elvét alkalmazták. A szlovák nemzet árulói címszó alatt a „nemzet ellenségeit” – a szerző szerint – megfosztották mezőgazdasági vagyonától és állampolgárságától. Elkezdődtek a konfiskálások (Hámos-birtok stb.), bezárták a német és magyar iskolákat, elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű állami alkalmazottakat, kitoloncolták az ún. „anyások”-at. Ilyen Tornalján a szerző szerint nem volt. Gaál Imre ismerteti a Járási Közigazgatási Bizottság 1945. augusztus 11-i ülését, amelyen részt vett Gustáv Husák mint belügyi megbízott, a későbbi kommunista köztársasági elnök.
Csehszlovákia és Magyarország között tárgyalások kezdődtek a lakosságcseréről, ami Tornalját is érintette, s amit Gaál Imre részletesen ismertet, majd leírja a tornaljai magyar kommunisták meghasonlását és menekülését Magyarországra. „1947. január 25-én, majd február 20-án és 25-én csontig hatoló hidegben kifutottak a tornaljai vasútállomásról az első magyarokkal megrakott szerelvények Csehország felé” – idézzük a szerzőt, aki ismerteti a tornaljai „reszlovakizáció”-t is, bár az eseményekről – kitelepítés, deportálás –   pontos adatokat nem sikerült neki szereznie.

A kötet utolsó fejezete – Vihar előtti csend – a kommunista hatalomátvétel tornaljai előestéjét, lefolyását, s foglalja össze. „1948. június 11-én kezdetét vette Šafárikovo története..” – zárja le kötetének történeti–elemző oldalait a szerző, kiegészítve azokat gazdag jegyzetapparátussal – amelyek szintén megérdemelnének egy külön recenziót – fotókkal és reprodukciókkal.

Hiánypótló történeti munka Gaál Imre kötete, aminek ismertetése  ilyen formában is erősen „vázlatos”, hisz a szerző személyekre „lebontva” rekonstruálja városa történetét, s a kötetben előforduló egy-két elírás (pl. Szombathelyi Viktor valószínűleg Szombathy Viktor, stb.) esetleges zavaró hatását nagymértékben ellensúlyozza az a hitelességre és pontosságra törekvő mély lokálpatriotizmus, ami – szerintem – Gaál Imre tollát vezette Tornalja modern kori történetének írása közben.