Egy biztos: ahogy az orosz irodalom a Gogoléból, úgy bújt elő a magyarul és gyermekeknek írt irodalom Pósa Lajos köpönyegéből. Igaz, volt jeles elődje (Petőfi, Arany), de ő csinált programot a gyermekirodalomból, ő ismerte föl annak fontosságát. Kérdés, hogy napjainkban hány programra és programalkotóra lenne szükség? S vonható-e párhuzam az akkori kor és napjaink között kultúra és gyermek- (nemzet)nevelés ügyében? Hogy a gyermek- (és nép)butítás a magyar gyermekirodalom gazdagsága és ellenhatása ellenére mekkora veszélyt jelent, s hogyan lehetne felvenni a versenyt a modern kor kihívásaival? A magyar kultúrát mocskolók és átfogalmazók hadával? Sok a kérdés. Napjainkban, amikor fogy a gyermek a magyar iskolákban, és generációk nőnek fel úgy, hogy magyarnak lenni szinte szégyen, nem egy, de tucatnyi Pósa irtózatos munkájára lenne szükség, mert ha így megy tovább, hamarosan alig lesz magyar gyerkőc, aki magyar verset olvasson a gömöri, nógrádi dombok között. De akár Budapesten is.

                                 Pósa bácsi köpönyege - részlet (Kövesdi Károly)

 

TALLÓZÓ

Kövesdi Károly: Írta: a történelem – részlet

„Megpróbáltunk részt venni az ország sorsát alakító kormányzati munkában, s beépülve a hatalom struktúráiba, hamar kiderült, kevés sikerrel. Az eredményeket nem sorolom, túl rövid lenne a lajstrom. Kis téglácskákat tudnánk felmutatni nagy kőfalakkal szemben. Az ország új megyerendszere (nem is megyének, vúckának nevezik, az osztrák–magyar–szlovák közös múlt reminiszcenciájától való rettegésben) rend helyett felfordulást okozott, a természetes, történelmi régióink újbóli szétszabdalásával a szlovákiai „dél” ismét, továbbra is mostohagyermek, zsarolható és uralható maradt, s eresztett az emberek százezreinek agyára újabb tudatködöt. S történt mindez képviseletünk asszisztenciájával. „Itthon” és „otthon” egyként lettünk túszai a percemberkék, a hatalom bödönjét görcsösen ölelő kóklerek politikai játékainak. Minden vereségünk közül talán legfájóbb az a bizonyos népszavazásos nyakleves, amivel világ csúfja lettünk. Mert ha mások ütik az embert, összeszorítja a fogát, s tűr, vagy visszaüt. A szülői pofont azonban nem szokás visszaadni, csak végképp elvetemült ember emel kezet édes szülőanyjára. […] A történelem írta a történetet? Ne áltassuk magunkat, barátaim. Részesei voltunk mindannak, ami húsz év alatt történt/történhetett velünk. S mégis. Ha valaki azt hinné, a régi világot sírom vissza, megnyugtathatom: soha. Csak éppen kérdezek, mert ez a dolgom. Miként Petőfi farkasának, fázva, éhesen, átlőtt oldallal is jobb szabadnak lenni. De muszáj mindig véreznünk?”